Ezt a cikket és az oldalt ahonnan hozom még pár éve találtam. Akkor igazán bálványoztam az oldalt, mint egyfajta szent írás tárat az internet sok szennye közt. Segített meglátni a fehér színt a sok, akkor körülvevő fekete közt. Azaz vki összegyűjtötte és leírta helyettem azokat a fajta gondolatokat, amik akkoriban életben tartottak. Hogy a világon van még ami igaz és való.
Mondhatni elég sötét középiskolai korom volt. Csupa olyan ember vett körül akik közé nem volt "kedvem" besüllyedni, ezért különcként fürödhettem a magányomban. Ám ha akkor máshogy döntök lehet h most másképp lennék összerakva. Visszatekintve az akkori "elnyomásra", a kitöréstől való félelem nevetségesnek tűnik mára.
Az egész pedig túlreagáltnak.
Szóval visszatérve a témához. Ez az oldal, az
ahogyerzed.hu és egy csomó ilyen cikket tárol. Egy emberibb világ "feljegyzéseit".
Ez a cikk mostanában jutott eszembe, a dohányfüstszagú muzsikaszóról, amit az aluljárókban hallani. Mindig is libabőr jár át mikor reggel iskolába sietve meghallom egy utcazenész játékát. Sokan észre sem veszik, (látszik rajtuk) úgy jön velem szembe a legtöbb ember mintha levágták volna a fülét és egy újságba csavarták volna. Pedig azt mondják a zene összeköti az embereket.
Most arról nem beszélnék h hogy kerülnek oda ezek a zenészek. Erről lehet vitatkozni, ahány ember annyi sors.
Mégis manapság a legtöbb embert semmi nem érdekli vagy egyenesen a "semmi" képébe nevet, esetleg leköpi, legrosszabb esetben bele is rúg. Pedig minden ember egyenlő értékű. És akik azt hiszik magukról h ők feljebb állnak másoknál, azok kerülnek egyre lejjebb.
Sokat dumálok..
és.. Hiányzik pest.. bárhonnan, bárhogy is eredjenek ezek a kiskoncertek, de felmelegítik a rá érzékeny ember szívét, akár rohanunk, akár nem.
Szóval a cikk:
Hideg januári reggel volt, amikor egy ember megállt egy Washington DC-i metróállomáson és hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen negyvenöt percen keresztül. Ezalatt az idő alatt több mint ezer ember fordult meg az állomáson, legtöbben a munkahelyükre igyekeztek a csúcsforgalomban... Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs megkapta az első egydollárosát, egy nő dobta bele a hegedűtokba anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falhoz támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idő múlva az órájára nézett, és továbbsietett.
Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt a hegedűst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekkel is megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülő továbbvezette őket.
A 45 perces előadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni. Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen $32 gyűlt össze. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.
A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan $100-ba kerültek.
Ez egy igaz történet! Joshua Bell álruhás metróbeli fellépését szociológiai kísérletként a Washington Post szervezte. Azt vizsgálták, hogy egy hétköznapi környezetben egy alkalmatlan időpontban vajon felismerjük-e a szépséget, megállunk-e hogy befogadjuk, és értékeljük-e a tehetséget egy váratlan helyzetben.
A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése: ha nincs időnk arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap.
sokat túrtam a régi kedvenceim közt h megtaláljam az oldalt, de meglett
Megérdemelt győzelem volt úgy érzem. Az ő játékuk tetszett a leginkább.
